Ma kellett menni szemészetre a kancsalság miatt. Nem volt nagy kedvem, mivel nem hordja a büdöse a szemüveget, és a tapasztással is hadilábon állunk, mondom nekem ne szóljanak már be, nem fűlt hozzá a fogam a b*sztatáshoz. Este még úgy voltam, hogy nem is megyünk (kicsit érzékeny periódusban vagyok mostanában, veszünk is magnéziumot nemsokára, hogy ne legyek hisztis picsa...), de reggel mondom csak kéne.
Azért sem akartam menni, mert a szemészet a fájásmérős szoba mellett van közvetlenül, és onnan vittek el a mentők. Nem szép emlékek, és általában felkavar, ha arra kell járnom. Tudom, hogy lassan másfél éve volt, de még mindig fáj. Próbálom feldolgozni, hogy így alakult, de inkább csak eltemetem magamban mélyre, nem tudom, hogy hogyan kellene pontot tenni a végére. Régebben, ha meséltem embereknek, láttam rajtuk, hogy nem igazán értik, hogy mi a franc bajom van, meg volt, hogy megkaptam (nem is egyszer), hogy örüljek, hogy túléltük, vagy hogy az én hibám, mert nem fogadtunk orvost, stb. :( Ezek után inkább magamba fojtom, ha valami aggaszt, bánt. Az sokat segít, hogy itt jól kinyávogom magam, ha épp olyanom van, és senkinek nem tartozok emiatt magyarázattal.
A rossz érzések mellett jók is voltak persze. Eszembe jutott, hogy mennyire szerettem fájásmérésre járni. Az a hang, valami csodálatos. :) Én nagyon imádtam terhesnek lenni, és valahogy ebben az egész történetben az fáj a legjobban, hogy valószínűleg többször nem élhetem át ezt a csodát, és nem tudom a lányomnak megadni, hogy legyen testvére. Kicsit úgy érzem, mintha elraboltak volna tőlem valamit. :( Én nem illatgyertyás, háborítatlan, fürdőkádas, hangulatzenés, katartikus, tökéletes, mesebeli szülést szerettem volna; beértem volna azzal, ha nyugodt körülmények közt kerülök kórházba, (vagy ha nem is nyugodtan, de legalább gyorsabban...) ahonnan nem akartak volna hazaküldeni, nem bántam volna azt sem, ha a gyereket nem kikönyökölik belőlem, ha bírtam volna pisilni, és nem kapok katétert az ödémás micsodámba, ha a Cuki nem szárad ki és kerül a koraosztályra, vagy ha megúszom vérnyomáskiugrás nélkül, vagy ha már úgy alakult, akkor legalább lement volna a gyógyszerektől, és nem kellett volna 4 napot nélküle lennem. :( Ezek külön-külön nem tűnnek olyan nagy dolgoknak, de rövid időn belül, a legérzékenyebb korszakomban átélni igen is nehéz volt, és úgy érzem, ha nem is tudatosan, de az alatt egy olyan ellenállás született bennem egy újabb gyerekvállalást illetően, hogy talán sosem sikerül ezt feloldani, de a szívem mélyén meg vágyom rá. De ez van. :( Bele kell nyugodni! Meg amúgy is, túl sok a ha, meg a vóna. És legalább már ha mentőt látok, nem könnyezik a szemem, qrva jó vagyok! :)
A vizsgálat nem volt felkavaró. :) Elmondtam őszintén, hogy nem igazán hajlandó hordani a szemüveget, és hogy a tapasz, amit felírtak sz*r, és hogy ha lehetne, inkább az Opticlude mini-re adjanak már receptet. Mondták, hogy természetesen, ha az jobb, minden további nélkül, így 90 napra elegendő gyümi mintás tapaszunk van. :) Ja, és örültem nagyon, mert javult a szeme, mármint a kancsalsága, kevesebb szögű, vagy mi. :))) Szerencsére nem kell most csepegtetni, az nem volt a kedvencünk, és majd csak 3 hónap múlva kell visszamenni. Juhú!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése