2015. április 2., csütörtök

Autizmus világnapja

Ma kék ruhában fogok menni dolgozni, a körmeim is kékek. :) Itt a blogon pedig az egyik kedvenc könyvemből hozok pár idézetet.

Sajnos nem vagyok a szavak embere, és most nem is vagyok ráhangolódva az írásra, pedig lenne pár saját gondolatom is az autizmusról. Na de majd legközelebb. ;) Azt viszont mindenképp szeretném megosztani veletek, hogy az autizmusnak köszönhetem sok-sok csodálatos ember megismerését. Mikor gyanakodni kezdtem, hogy a furcsaságok hátterében ez az állapot lehet, akkor is ők segítettek, adtak tanácsot, indítottak el az úton. Örülök, hogy rájuk hallgattam! Köszönöm! Azt is, hogy még mindig tartjuk a kapcsolatot, ott vagyunk egymásnak, együtt örülünk vagy sírunk. Úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy csak a virtuális térben ismerem őket, igaz barátaim. Bízom benne, hogy hamarosan sikerül összehoznunk a személyes találkozást is! :)

"Sok autista gyerek öningerlés segítségével vezeti le a feszültségét, és talál megnyugvásra. Ha rá próbálják venni őket, hogy mondjanak le az öningerlésről valami elfogadhatóbb lazítási mód kedvéért, ez fájdalmat okoz nekik, és fenyegetésként érzékelik. Az öningerlő megnyilvánulások csakugyan furcsának látszanak a nem-autisták szemében, de ha jól belegondolok, a nem-autista kétlábúak is igen sokszor furcsán viselkednek, és mégsem tesznek ellene semmit. Hogy mást ne nyávogjak, mi értelme
megkérdezni valakitől, hogy hogy van, ha nem vagyunk kíváncsiak az állapotára? Hát nem borzasztó? Másrészt meg mi abban a rossz, ha himbálod a tested és dúdolgatsz a saját hálószobádban?

Van egy jó hírem: akik kihívóan viselkednek, azoknak nem mindennapi tehetségük van a fejlődéshez. Belső indíttatást éreznek rá, hogy tartozzanak valahova, és megértsék a körülöttük levő világot. Szörnyű dolog ilyesmit kimondani, de sok esetre áll, hogy jóval könnyebb visszahúzódni a környezetből a magad kis világába, mint szembenézni és megbirkózni a való világgal. Sokkal nehezebb kapcsolatot találni olyasvalakivel, aki már föladta, és visszahúzódott oda, amit Donna Williams az „autizmus szentélyének” nevez: a saját belső világába. Már se vágy, se indíték nincs benne, hogy másokat is beengedjen, vagy hogy csatlakozzon az ő világukhoz. Furcsamód akadnak pedagógusok, akik szeretnek az ilyen visszahúzódó, tétlen gyerekekkel „dolgozni”. Az ilyen gyerekek reggeltől délutánig boldogan elüldögélnek az osztály egyik sarkában, míg haza nem kell menniük. A (rosszul tájékozott) gondozók azt képzelik, ezeken a gyerekeken könnyű segíteni, mivel hogy hiányzik belőlük a „kihívó viselkedés”. Abban igazuk is van, hogy a viselkedésük nem „problémás”. Ennek viszont az a folyománya, hogy belső indítékuk sincs részt venni a többiek ténykedéseiben."

T. O. Daria: Dása naplója

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...