2015. április 10., péntek

Tavaszi fulldepike szerű


kép forrása
Régebben minden évben nagyon vártam a tavaszt, a természet újjáéledését, a rügyiket, a madárcsicsergést, meg mindent, ami ezzel az évszakkal jár. De valahogy egy ideje nem tudom élvezni. Sőt, inkább szomorú vagyok tőle. Biztos gyökérnek vagy inkább gyenge mimózalelkűnek tűnök, hogy még 4 év után sem sikerült teljesen feldolgoznom és helyére raknom az elfuserált szülésélményt, az utána következő napokat, de ez van... A leányzó szülinapjához közeledve rendszerint minden évben megzuhanok. Nem szeretek visszagondolni a szülésre, a komplikációkra, a kikönyökölésre, az akkor érzett kiszolgáltatottságra, magányra. Borzasztó volt. Már azért enyhült az érzés, de még mindig viszolyogva gondolok vissza az egészre. Mondjuk pl. legalább a mentőszirénától nem kapok már gyomorgörcsöt, de ehhez is több év kellett. De ezzel szemben meg ott van az a nosztalgia, hogy hú, 4 éve ez a műsor ment, ez a zene volt a sláger, stb. Ez viszont kellemes érzés, de sajnos ez enyhébben hat rám, mint a rossz emlékek és haragot is érzek, hogy olyan dolgot vett el tőlem a sors (meg a fogadott doki nélküliség), amit semmi nem tud kárpótolni. Mármint ha nem lennék beszari, akkor megpróbálhatnám újra, de velőmig érzem, hogy erre nem lennék képes, nem vagyok bátor, nem merek kockáztatni, biztos vagyok abban, hogy végig szoronganám betegesen az egészet.

Valahogy befásultam attól, hogy az esetek túlnyomó részében azok a dolgok jönnek össze a legkevésbé, amiket a leginkább szeretnék... Komolyan félek attól, hogy el vagyok átkozva, nem hiszem el, hogy valaki csak úgy poénból vonzza ennyire a szart, mint én (rontáslevételhez értők jelentkezését várom :P ). Bármibe fogok, az vagy baszott nehezen jön össze vagy sehogy se.

Sokszor érzem, hogy kisiklott az életem, nincs sikerélményem, totál melankolikus vagyok, nincs jövőképem, motivációm, csak a kopasz picsám, olyan, mintha zsákutcában lennék. Nem bízok senkiben, még magamban sem.

Mikor a  búskomorságon át tudok lendülni, akkor azért látom a jó dolgokat is, de sajnos mostanában ez a ritkább. És baszott fárasztó mást mutatni, mint ami belül zajlik, nehéz vigyorogni őszintétlenül, mikor inkább ordítanék. Nem csak fárasztó, de rohadtul fel is emészt.

Aztán meg jön a bűntudat, hogy mekkora pélófej vagyok, hogy nem tudom értékelni azt, amim van... Meg hogy szaranya vagyok, meg szar feleség, meg mittudomén még miben vagyok foskaki és mennyire kevés az, amiben átlagos, netalántán jó lennék.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...