2014. július 11., péntek

Hétfőn bandáztunk! :)

Az utolsó gyógypedagógiai foglalkozások alkalmával szóba került, hogy valószínűleg nyáron lesz egy-két kötetlenebb, csoportos összejövetel. Az első meg is történt hétfőn.

Szerintem nagyon jól sikerült és hihetetlenül kedves, figyelmes dolognak tartom a fejlesztőktől, hogy megszervezték, levezényelték az egészet. 2 órát voltunk ott. Számomra az is kellemes volt ebben az egészben, hogy bár a mi lányunk volt most is a legfurább viselkedésű (nehezen lehetett bevonni, sokszor vonult el, stb.), mindezek ellenére végre nem éreztem kívülállóknak magunkat. Ez nekem rendkívül jó tapasztalás, hisz az esetek többségében kilógunk a sorból, megbámulnak, ítélkeznek; itt viszont azt éreztem, hogy bár szerintem mindenki más miatt hordta a gyerekét korai fejlesztésre, mégis valahogy sorsközösséget alkottunk. Egy jó kis délelőttöt tölthettünk együtt. És szerencsére itt nincs megállás, lesz még egy ilyen összejövetel, plusz még egy búcsú buli is. Azért lesz búcsú, mert több gyerkőc megy bölcsibe-oviba, szétszéledünk. Áh, nem találok szavakat, hogy mennyire aranyosak a fejlesztőink! ♥ Szerencsésnek érzem magam, hogy hozzájuk kerültünk, igazán elhivatott, kedves, jó szakemberek! :)

Ott volt a Cuki barátnője, G. is (mi a csütörtöki fejlesztés után közvetlen utánuk jöttünk és volt, hogy maradt az anyukájával bandázni velünk. :)
Neki egy hatalmas élményt köszönhetek. Drága falat, a lánykámnál picit idősebb kislányról van szó, aki akkora boldogságot adott nekem, hogy leírni sem tudom, de életem végéig hálás leszek neki és nagyon sokat jelent! Odajött hozzám, megölelt, az ölembe ült és olyan mélyen, tisztán, őszintén nézett a szemembe, mint még senki sem. Majd még a hátamra is felmászott. :) Teljesen meghatódtam. Zavarba is jöttem, hisz se a lányom, se a férjem, se az anyám, sem az apám nem kedvelik az ölelést, puszit; én viszont igen, de hát a sok visszautasítás után már megkeményedett a lelkem és eltemettem magamban ezt az igényemet, nem is merek már kezdeményezni ilyesmiket, de most eszembe juttatta a kislány, hogy mennyire jó is ez (és hogy mennyire hiányzik az életemből ez).
Komolyan a könnyeimmel küszködtem, az anyukájának mondtam is, hogy nem adom vissza, hazaviszem G.-t. :) De ő persze nem ment bele. Felajánlottam egy gyerekcserét, de arra is nemet mondott.
A kislány Down-szindrómás. Nem tudom, de mintha a kihegyezett kis radarjával megérezte volna, hogy nekem erre most nagy szükségem volt, senki mással nem csinálta ezt. A leányzómmal is összhangban vannak; ő az, akivel az utolsó fejlesztésen huncutkodtak. :) Annyira édes! Az anyukája is jófej.

Magán a programon különböző verselős, éneklős játékok voltak. A vonatozásban egy gyerek nem vett csak részt, hát naná, hogy az én lányom volt az, aki nem volt hajlandó megfogni senki kezét... :D Kellett a kisgyerkőknek keresniük halacskákat, amik a teremben el voltak rejtve mindenfelé. Nagyon gyorsan elrepült a 2 óra és sajnos rohannunk is kellett haza, mert melóba kellett mennem.

Várom a következő alkalmat! :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...