lassandebiztosan

2014. augusztus 12., kedd

Nyári depresszió

Azt hittem, hogy én szartam a spanyolviaszt, közben meg kiderül itt, hogy nem... :D Ugyanis mielőtt a nyári depikémről szerettem volna írni, azért rágugliztam a diy diagnózisomra, hogy létezik -e. És igen, létezik. Az azért megnyugtató, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki a nyarat nem jól éli meg. Lehet, hogy ha nem lennék/lennénk bebörtönözve (pénzhiány és az autizmus miatt), más lenne a helyzet; de így a nyárból annyi marad meg, hogy: unom, hogy csurog még a picsámból is az izzadtság, bűzlök, ragadok, mikorleszmánvéééége???

Idén egyszer voltunk a helyi strandon az Emberrel kettesben (persze szigorúan 3 után, mer' akkor úccsúbb a belépő...), és kb. ennyi. A leányzóval is tervezzük, de hát félünk... :/ Azért a tervek közt szerepel, és valószínűleg össze is hozzuk idén. Talán.

Ezek mellett jön a rengeteg csalódás, szívfájdalom, amikről inkább nem is írok, mert csak... :(

És igen, irigy vagyok, beismerem. A facebook nekem sokszor maga a kínzás a rengeteg nyaralós, boldogcsaládos képekkel. (Nem vagyok hívő, de tudom, hogy ez a hét főbűn egyike is...) De mit csináljak, ha szinte az egész életemet kudarcok sorozatiként élem meg??? És azt is látom, hogy míg mások lófasznyit sem tesznek/áldoznak, mégis az ölükbe hull a boldogság; addig én ha meggebedek sem tudok semmilyen téren sem még a közelükbe se jutni az egész családommal együtt (nem érdekel a ne hasonlítgasd az életedet másokéhoz dolog, aki ezzel jön(ne), az nézzen tükörbe, és könyörgöm mellőze ezt a fajta jótanácsot! Köszi! ;)

Úgy érzem magam, mintha zsákutcában lennék, annyi különbséggel, hogy nincs visszaút. :(
Minden ugyanolyan egy csomó ideje. Nincs motiváció, nincs húzóerő, nincs ami vigyen előre, nincs amibe kapaszkodhatnék. És azt is leszarom, ha emiatt szaranyának tartanak egyesek, lehet idejönni, vigyázni egyetlen egy napot a lányra, és akkor talán megértenék a sárdobálók, hogy miért nehéz ez egy ilyen tündérarcú mellett. És igen, valószínűleg az is igaz, hogy nem tudom hová tenni a lányom autizmusát. Én azt azért túlzásnak tartom, hogy nem fogadom el az állapotát. Megkaptam ezt is (hozzászólásban), de az tény, hogy fingom sincs, hogy hogy lehetne ezt úgy kezelni, hogy a Cuki fejlődjön, ugyanakkor gyerek is lehessen, az anya-lánya kapcsolat is jó legyen, hol a határ, meddig lehet hagyni elvonulni, mikor kellene "kirángatni", hogyan kellene ezt csinálni??? És igen, azt is bevallom, hogy jelenleg fridzsider-szülőként funkcionálok sokszor sajnos. Jó, nem teljesen azért, de észreveszem magamon. Régebben ezt tartották az autizmus OKozójának (pl. a nem eléggé szeretetteljes szoptatás mellett... o.O), de ahogy a saját bőrünkön tapasztaljuk férjemmel, inkább az a helyzet szerintünk, hogy ez OKOZATként jön létre). Én ezt úgy élem meg, mint egy védekező-funkciót; és igen, már abban a pillanatban, ahogy leírtam mindezt, undorítónak tartottam (hát milyen már, hogy valaki nem tudja egyből feldolgozni azt, hogy a gyereke eltérő képességprofillal rendelkezik, aminek eredményeképp valószínűleg sokkal nagyobb próbatételek elé kerül az életben, mint NT társai, de azért nyugtasson az a gondolat, hogy egyes területeken viszont valószínűleg messze túlszárnyalja majd az átlagot, csak rá kell jönni, hogy miben erős, és arra rágyúrni... Jó, persze ettől még lehet, hogy sokkal boldogabb, mint más gyerekek, de amíg ő ezt nem tudja nekem kommunikálni, addig nem tudom, hogy Ő, ott legbelül bizonyos szituációkat miképp él meg, mint mikor pl. a legtöbb egyes napirendi szituknál harcolni kell vele, meg vonszolni, lefogni, stb.)

Itt a bizonyíték, hogy nem kamuzom a nyári depivel kapcsolatban. :)

Egy idézet a cikkből:

"Aki lelkileg egyébként is rosszul érzi magát, annál inkább elhatalmasodik rajta ez az érzés, minél jobb kedvük van a környezetében lévő embereknek."

10 megjegyzés:

  1. Na igen, kívülről könnyű belepofázni hogy mit kell csinálni vagy milyen legyél de csak 1 napot kell végigcsinálni a más gyerekével és mindjárt lehet tudni hogy mitől mi baja van. Persze szép dolog hogy értsük meg, fogadjuk el, de az nem olyan könnyű. Még olvasni is nehéz sokszor, nemhogy csinálni. Igen, ez kurva nehéz helyzet. Aztán jönnek a hullámvölgyek, néha jobb, néha rosszabb és közben telik az idő. Valahogy.

    VálaszTörlés
  2. Én kb. a diagnózis idején (lassan 1 éve) azt hittem, hogy innen már sima ügy a felfogás/megértés/elfogadás/megsegítés/fejlesztés, de hát persze ismét naiv voltam... :S

    VálaszTörlés
  3. Nem tudsz segítséget kérni??? Nem tudom mekkora településen laktok... de családsegítő, nevelési tanácsadó, pszichológus, pszichiáter... bárki, aki tudna segíteni az elfogadásban, a depressziód kezelésében, a lánykáddal kapcsolatos dolgokban... nincs ilyen önsegítő szülőcsoport? vagy a koraiban esetleg nem tudnál segítséget kérni?

    VálaszTörlés
  4. "Az egesz eletem kudarcok sorozatakent elem meg". Errol az jutott eszembe, hogy talan mert az egesz eletet megoldando feladatok sorozatakent eled meg? Ha szted, jol teljesitetted a feladatot, akkor van sikerelmeny es boldogsag, ha nem, kudarc es depi?
    Cukival kapcs erzeseidet amugy nagyon meg tudom erteni. Remelem, hamarosan atkapcsol az agyad elfogado uzemmodba, mert onnantol kezdve lesz sztem konnyebb. Es ez nem megy akarasra, tudom, ez majd egyszer csak jon.

    VálaszTörlés
  5. Nekem is ugyanez jutott eszembe. Nálunk van OEP által támogatott pszichológus, ahova a pszichiáter utal el. Lehet,hogy felétek is volna ilyen lehetőség, egy próbát megérne. (Esetleg személyiségteszt kitöltését is kérheted, az a szakember és a Te dolgod is megkönnyítené.) Biztosan könnyebb lenne, ha kibeszélhetnéd magadból a gondjaidat, és talán az elfogadáshoz is kapnál tanácsot.

    VálaszTörlés
  6. Nincs kitől segítséget kérnem sajnos. :( Én valahogy szülés után megtörtem, akkor a helyi családsegítőnél érdeklődtem (egy ismerősöm ajánlotta), régen ott volt ingyenes pszichológus, de hát naná, hogy ez a lehetőség megszűnt azóta. Kedves volt a hölgy, aki régen ezeket tartotta, mert bevállalt, voltam nála háromszor, mondta, hogy reggel ne keljek ki az ágyból addig, míg nem határozom el, hogy márpedig ma jó napom lesz. Az utolsó alkalommal meg lecsekkolta a leányzót, majd minden jót kívánt... :/
    A nevelési tanácsadóban is beszélgettem pszichológussal, de hát erre nem elég pár perc. :( Egyszer a legkedvesebb fejlesztőnk küldött át hozzá, hisz miközben ő arról beszélt, hogy milyen jó, hogy itt a tavasz, én elkezdtem nyeldesni a könnyeim. (Tudom gáz, meg égő, nem vagyok mindig erős.)
    És mindezek mellett pszichiáterhez is járok. :D Mondjuk egy kalap szart nem ér az egész, évente egyszer kell menni szakorvosi javaslat meghosszabbításért, oszt csók. Több idő elmegy a papírmunkával, mint a tényleges lelki akármikkel, a doki csak okoskodik, tényleg röhej az egész. De persze ha occsóért kell a xanax meg az antidepi (amikre az évek alatt sikeresen rászoktam...), akkor muszáj vagyok menni. Szóval sokszor emiatt is érzem azt, hogy menthetetlen vagyok, nincs jövőm, rab vagyok.
    A korainál nyári szünet van, és szeptembertől meg az ovi látja el a feladatukat, így megszűnt velük a kapcsolat.
    Igyekszem majd magamban rendet tenni, (sajnos ahogy az előzőekben kifejtettem, nincs más lehetőségem) remélem az ovival jön valami pozitív változás és akkor majd látni fogom a fényt. :)

    VálaszTörlés
  7. Nálunk nincs ilyen lehetőség. :( Pedig jó lenne!

    VálaszTörlés
  8. Szerintem jól látod! De hogy nálam miért alakulhatott ki ez a megoldandó feladat az élet dolog, azt nem tudom. Talán az lehet, hogy míg naiv ifjonc voltam, akkor ha tanultam, akkor jó jegyeket kaptam (kitűnőre érettségiztem, meg tanulmányi versenyen bioszból is kétszer egész jó helyen végeztem, oké, aztán a következő szinten már nem jutottam tovább, meg ha kitartó lettem volna, akkor az elkezdett fősulikat is be tudtam volna fejezni nagyobb megerőltetés nélkül, de hát lázadó voltam/vagyok... :P na de ennyit az arcoskodásból), szóval az nekem tökre megfelelő biztonságérzetet adott, hogy csináltam valamit, akkor volt kiszámítható eredménye; pl. tanultam,=jó jegyet kaptam. Most viszont azt érzem, hogy kicsúszott a kezemből a kontroll, nem vagyok a sorsom kovácsa, kiszolgáltatott vagyok, mások kénye-kedvétől függök, és hogy nem sok haszna van az erőlködéseimnek.
    Köszönöm, hogy megértesz! Az oviban bízom nagyon, hisz a város legtapasztaltabb, legelhivatottabb óvónénijéhez fog kerülni, aki él-hal az ilyen kis csodabogarakért. :)

    VálaszTörlés
  9. Nem kapok egy ideje e-mail értesítőt, eddig jött. Valami nálam rossz?

    VálaszTörlés
  10. En nem bunnek neveznem az irigyseget, csak egyszeru emberi erzesnek! Szerintem MINDENKIBEN van irigyseg masok irant, mindenki osszehasonlitja az eletet masokkal es mindenkinek van egy vagy tobb ember, akire irigykedik, akivel verseng sajat maga agyaban vagy nyilvanosan. SZeirntem emiatt ne ostorozd magad. Te most pont emiatt irigykedsz, de masok mas okok miatt irigykednek masokra ... ilyenek az emberek, es en sem vagyok kulonb ebben. Aki meg mast mond, az hazudik! A szomszed fuje mindig zoldebbnek tunik, neha van, hogy tenyleg zoldebb is, nem csak annak tunik. De azt soha ne felejtsd el, hogy a Facebook az nagy atveres, mert oda mindenki csak a szep mosolyokat, a jol sikerult kepeket es az idillt teszi fel. Senki nem posztolja a siros gyereket, a WCbe menekulo anyukat, a reszeg ejszakakat, a depresszios perceket... ilyent nem tesznek az emberek.....nem feltetlenul azert, mert direkt at akarjak verni a "nezoket" hanem csak mert minek? Es ezert megteveszto a dolog... mindig mikor latsz egy jo idilli kepet, akkor gondolj bele, hogy ki tudja, hogy a nyaralas alatt mennyit veszekedtek, hogy a gyerek mennyit hisztizett a kep keszitese elott es utan, es hogy igazabol semmisem arany, ami fenylik. Mindenkinek megvan a maga csataja es nehezsege az elettel, csak nem mindenkinek latszik. Van aki meri felvallalni a nehezsegeket, es mer oszinte lenni...es van aki nem. De a valosagban mindenkinek vannak nehezsegei, csatai, szar oldala, szenvedese.

    VálaszTörlés