lassandebiztosan

2021. január 24., vasárnap

2020. 12. 25.

Mondtam apunak, hogy ha hazamenne anyu, akkor azonnal hívjon, tök mindegy, hogy mikor, mindenképp szóljon. Nem telefonált. 11fele jött 25-én, volt a rendőrségen, kiadták a körözést. 
Az eltűnésekor is agyaltam rajta, hogy feltegyem -e Facebookra, de valamiért meg akartam várni, hogy kiadják a körözést. Nem tudom, hogy miért.  De  az igen, hogy rohadtul haragszom magamra és soha nem bocsátom meg magamnak. Mi a francra vártam??? Normális voltam??? Nem.
Kerestem fotót róla (utálta, ha fényképezik, nem is nagyon engedte). Soha nem csinált olyat a telóm, mint akkor: nem tudtam letölteni a képet, csak sokadik próbálkozásra. Szidtam is, mint a bokrot. Végül sikerült, és elküldtem az Eltűnt emberekért-megoszthatod oldalnak a posztot. Rövid időn belül meg is osztották és privátban küldtek keresőkutyás mentőcsapatok elérhetőségeit is. Már épp hívtam volna őket, de megelőztek, a Hírös Rescue Team Speciális Mentő Egyesület-től telefonáltak. Kérdezték a címet és hogy otthon vagyunk -e. Mondtam, hogy én nem, de apu otthon lesz. Szóltam neki, hogy el ne menjen sehova, meg mindenképp vegye fel nekik a telefont, engedje be őket, hamarosan érkeznek. Eközben mi elindultunk anyósomhoz, "ablakon keresztüli látogatásra", erre módosult a videochat, mert adni akart kalácsot és töltött káposztát. (Utcára néz az ablaka és a korona miatt többször így váltottunk pár szót, meg adta át a sütiket, kajákat.) Útközben hívott apu, hogy vitt le párnahuzatot és elkezdték a keresést, a kutya szagot fogott. Annyira reménykedtem, hogy épségben meglesz! Anyósom sem tudta hova tenni anyu eltűnését, mondta, hogy látta a neten. Soha nem csinált ezelőtt ilyet. Picit beszélgettünk, majd elindultunk haza. 

Nem messze a lakásunktól van egy tó, előtte egy kis rét. Volt ott egy kis mozgás, több ember, meg egy kutya rohangált, mintha labdáztak volna vele. Reménykedtem benne, hogy nem az a kutya, aki anyut keresi, de volt egy rossz megérzésem. Mondjuk az eltűnése óta, ami most felerősödött. Férj kicsit közelebb ment, mi megvártuk a ház előtt. Drónt látott repkedni. Majd feljöttünk. Nézelődtünk az ablakból és mikor jött a tűzoltó, akkor már nagyon kétségbe voltam esve, mivel az csak egyet jelenthet. De még ekkor is bíztam abban, hogy hátha nem ő. Pár perccel később hívtak, hogy találtak egy holttestet, azonosítani kellene, nyugodjak meg, nem biztos, hogy anyu. Természetesen nem voltam nyugodt, éreztem, hogy ő. Mondtam, hogy én képtelen vagyok azonosítani, férjem mehet -e helyettem. Mehetett. Nagyon hálás vagyok neki, hogy lement, én összeestem volna, nem bírtam volna megtenni. Úgy tűnt, mintha órákat kellett volna várni. Hívogattam, mondta, hogy még nem tudja, most húzzák ki. Majd kb 1 órával később mondta, hogy igen, sajnos ő az. Nem akartam elhinni, kimet a lábamból az erő, remegtem, csak azt tudtam hajtogatni, hogy nem, nem, nem. Rettegtem, hogy elájulok. Nem magam miatt, hanem mert aggódtam, hogy mi lesz a nagylánnyal, ha eldőlök. Barátnőmmel beszéltem telefonon, ez adott erőt, neki is nagyon sokat köszönhetek.
Összetörtem. Próbáltam magam tartani, hogy ne ijesszem meg nagyon a nagylányt, de nem igazán sikerült. Érte is vérzett a szívem. Tudja, mit jelent a halál, legalább nem most kellett elmagyarázni neki. Este jött ki rajta az egész, nem bírt a szobájában elaludni, köztünk tudott csak, fél 3 fele. Sokat sírdogált is szegénykém. 

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Sokan hibásak vagyunk. Bárcsak vissza lehetne menni az időben és másképp csinálni a dolgokat! Nagyon hiányzik anyu. 😢🖤

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése