2020. 12. 24.

Nálunk az a szokás, hogy 24-én feldíszítjük otthon a fát és 25-én és 26-án megyünk látogatóba. Anyu állapota és a koronavírus felülírta ezt. Azt terveztük, hogy anyósommal és sógorékkal videóchatelünk, anyuval meg úgy voltam, hogy még biztos bent lesz a kórházban. 

Mivel ugye kiengedték 23-án, így mondom csak felmegyek 24-én, hátha jobban van, mint előző nap, hátha elhitte végre, hogy nem fogják a házra rátáblázni a kijövetelét. A déli kutyasétakor meglátogattam őket, reménykedtem abban, hogy a kutyák is segítenek egy picit. Sajnos nem így történt. Remegett, maga elé bámult, nem volt jól. És még mindig azon görcsölt, hogy mekkorát hibázott, elveszik a házat. Apuval győzködtük, mindhiába. Kérdeztem, hogy bírt -e aludni, sajnos nem igazán. Mesélte, hogy apu vigasztalta hajnalban. Mondom mi a fene?! Nem volt egy csodálatos házasságuk, de az utóbbi időkben minden vizsgálatra elkísérte, maszekolni sem ment el, hogy tudjon vigyázni rá, segíteni neki, közösen mentek bevásárolni is. Kérdeztük szerdán, hogy meddig nem megy melózni, mondta, hogy ameddig jobban nem lesz anyu. Ez megnyugtató volt, hisz nem volt olyan állapotban, hogy örültem volna annak, ha egyedül van. És mikor ott voltunk, meg másnap is figyeltem, hogy mennyire van berúgva apám, de nem volt. Jó, valamennyi pia volt benne, de szinte csak annyi, hogy ne legyen rosszul, ne legyen ingerült (alkoholista sajnos). 

Az antidepit továbbra sem volt hajlandó szedni. Dühös voltam és aggódtam emiatt és sajnos ezt nem tudtam kellőképp magamban tartani, próbáltam azzal meggyőzni, hogy ha nem szedi és nem lesz jobban, akkor visszakerül a pszichiátriára. Ezt nagyon, de nagyon nem kellett volna! Könyörögtem is, hogy szedje. Nem igazán reagált semmire, mintha nem hallotta volna, amit mondunk. Elméletileg azért nem akart antidepresszánst bevenni, mert rettegett a mellékhatásoktól. Pedig már évekkel ezelőtt felírta neki a dokija, de nem szedte akkor sem. El sem kezdte, ki sem próbálta, esélyt sem adott neki. Mondtam, hogy igen, nálam is van mellékhatás, de inkább ez, minthogy pocsékul legyek. Továbbra sem beszélt másról, csak a lakáselvételről, meg hogy ő mindent elrontott. Felhívtam hát a kórházat, kihangosítottam a telót és elmeséltem, hogy mitől retteg anyukám. Nem igazán értette a hölgy sem, aki segítőkész volt, nem akart lerázni, hanem megkérdezte, hogy hogy hívják anyut, mikor volt bent, stb., és többször elmondta, hogy valamit félre érthetett, mert ilyen nincs, nem történt és nem is fog soha. Van bírósági szemle, de olyan nincs, hogy orvosok által lepecsételt zárójelentéssel a kezében majd egyszercsak kapja a felszólítást, hogy elveszik a házát. Reméltem, hogy legalább egy picit megnyugszik, de nem. Mikor rákérdeztem, annyi volt a válasz, hogy hát nekem mást mondtak. 

Vacilláltam, hogy kihívjam -e a mentőket, de végül nem tettem meg. Pedig tudtam, hogy baj van. De azt azért nem hittem volna, hogy ekkora. Így csak a lelkisegély számát írtam le nekik és mindkettőjüknek mondtam, hogy bármikor lehet őket ingyenesen hívni, ha úgy érzik, tegyék meg. 

A bunkó türelmetlen mondataim mellett azért igyekeztem bátorítani. Kértem, hogy ne élje ezt meg katasztrófaként, hát csomó szomszédja volt már bent a pszichiátrián és jobban lettek idővel és hogy a tágabb ismerőseink közt is mennyien küzdenek lelki problémákkal, (régebben is meséltem neki, hogy képzeld, ő is szed gyógyszert, meg ő is, meg ő is). Mondtuk neki apámmal, hogy ha nem vált be a tb-s orvos, elmegyünk magánhoz, apám egyből mondta is, hogy elkísérjük. Vége lesz a karácsonynak, keresünk neten telefonszámot és felhívjuk, elmész. Nem reagált erre sem. Mintha a falnak beszéltünk volna. 

Nagyon zavarta, hogy nem tud pl. főzni, de erre is egyből rávágtuk apuval, hogy szarja már le, hát majd megerősödik és újra menni fog, addig meg vannak éttermek és nem lesz semmi baj. Igyekeztem rávenni, hogy gondoljon erre úgy, mintha baleset érte volna. Sokuknak közülük újra kell tanulni mindent, majd ő is meg fog mindent és újra a régi lesz. 

Szerettem volna tovább maradni, de akkor még nem ebédeltek, sőt, aznap még nem ettek, mondom akkor lelépek, meg otthon is díszíteni kellene a fát, stb. Apám hozott étteremből délelőtt halászlét, még anyu rendelte meg pár héttel előtte. Azt melegítette, próbált szedni a remegő kezével. Már ettől megszakadt a szívem, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy ez még csak a kezdet.

A liftet várva azon agyaltam, hogy milyen ügyes már az apám, hogy zárja az ajtót, lehet, nekem nem jutott volna eszembe. Így bár szomorúan, de valamennyire nyugodtan jöttem haza. 

Itthon a nagylány már be volt zsongva, hogy díszítsük a fát, én enni akartam előtte, de nem tudott már várni, mondom akkor kezdjétek el apáddal. Így is tettek, én az utolsó pár dísznél csatlakoztam. Aztán ajándékbontás, fotózkodás a fa előtt, amihez rajtam kívül senkinek nem volt kedve, de azért sikerült meggyőznöm őket. Jó lesz pár év múlva visszanézni őket.

6 óra fele csörög a telefonom, apu hívott:

-Szia, nálatok van anyád?

-Nincs.

-Na baszd meg!

Kiderült, hogy eltűnt. Telefonált féltestvérem nekik, először anyuval beszélt, majd átadta apunak és eközben szökött ki az ajtón. Kiderült, hogy apu 16-a (a kórházba kerülés óta) zárta az ajtót. Szóval az naivság és idiótaság volt tőlem, hogy azt hittem, hogy elővigyázatosságból teszi. Mi a francért nem kérdeztem rá??? Annyira bánt ez is. Kérdezte, hogy mit csináljon, hát mondom hívd azonnal a rendőröket, jelezd nekik, hogy előző nap engedték ki a pszichiátriáról. Így is tett, hamar ki is jöttek, felvették az adatokat és kérték apámat, hogy másnap délelőtt menjen be, ha meg hazamenne, akkor telefonáljon. Én mentem egy kört, hátha összefutok vele. Azt gondoltam, hogy biztos csak ki akarja szellőztetni a fejét vagy elment valamelyik barátnőjéhez. 

Később férjem elment autóval egy nagyobb kört, sok helyen megnézte. Majd még egyszer szétnéztem, most nem gyalog, hanem biciklivel, bementem a központba, nézegettem olyan helyeken, ahová be lehet húzódni, ugyanis szakadt az eső. De sehol nem volt.