Egy ideje nem dolgozom: úgy alakultak a körülmények, hogy a legkedvezőbb többünk számára az volt, hogy felmondtam. Hirtelen jött, nem tudtam sokáig hová tenni, de kértem a munkaadómtól, hogy a felmondási idő maximumát igénybe vehessem, meg is kaptam. Így azért volt átmenet, felkészülés (1 hónap). Rendesek voltak, mert felajánlottak egy kedvezőbb időbeosztást, több óraszámban, de nem vállalhattam el (szeptemberig nem tudtam volna hová tenni munkaidőmben a nagylányt). Bánom is meg nem is. Nagyon vegyesek még mindig az érzéseim ezzel az egésszel kapcsolatban. Mert nagyon jó érzés volt, hogy bár csak részmunkaidőben, huszonpárezerért melóztam, de kikapcsolt, adott egy keretet a napomnak, felnőttekkel is tudtam beszélgetni gyereknevelésen kívüli témákról is, meg sokszor sokat/jókat röhögtünk. Persze stressz is meg elvárás is volt rendesen, nem volt a szabadságokon kívül délutánom; de hol nincsenek ilyesmik... Jó volt kicsi kimozdulni, pláne úgy, hogy még pénzt is kaptam érte, ezáltal nem éreztem úgy, hogy ingyenélő/eltartott vagyok. :( Persze lópikula összeg volt, amit a családi kasszába tettem ezáltal, de akkor is, nah.
Mindenfélét elterveztem a felszabadult időintervallumba, de bevallom, még nem tartok ezek megvalósításában sehol. :/ De azért nincs akkora bűntudatom emiatt, mert basztikuli, nyári szünet van. Egy sni-s gyereknek is! (jó, ez kicsit ilyen lelkiismeret nyugtató mondat részemről, hisz aggyal érzékelem, hogy többet kellene most is úgymond nyaggatni, de mintha elfáradtam volna vagy nem tom) Igen... eltolódott az alvása, ha nem zsaroljuk, akkor nem hajlandó rajzolni színezni vagy bármi mást csinálni a "madzagozáson=elmentemautiba"/mesenézésen/játszóterezésen/strandoláson kívül.
A játszótéren már egészen máshogy viselkedik, mint 1 éve. Már nem fél a gyerekektől, szóba is elegyedik velük: általában a korukról, nevükről, az öltözékükről, a fogaikról érdeklődik. Neki kiesett a két alsó középső metszője (július 23-án/24-én ) és a legtöbb embernek elújságolja. :)
A fogtündéres dolgot kissé félreértette, mert azt gondolja, hogy most ő a fogtündi. De hát annyi baj legyen!
Örülök, mert miután észrevettük, hogy mozognak, elkezdtem aggódni, hogy mit fog ehhez a nagy változáshoz szólni, mennyire viseli majd meg, mi lesz, ha lenyeli, stb. De kár volt fosnom, hisz minden simán ment. Kezében tartotta a kipottyant fogat és szólt, hogy mi történt. Azóta mondjuk ha egy kókuszdarabka marad a szájában, azt kihalássza; arra is azt hiszi, hogy fog. De megérti, hogy nem az, nem is ideges közben, nem mondanám, hogy szorong emiatt. Ennek nagyon örülök.
Nagyon megnyugtató az is számomra, hogy már nem vagyunk annyira kiszolgáltatva másoknak. Egyik példa erre, hogy rá tudom venni, hogy levigyük a kutyusokat. (Eddig mikor férj nem volt itthon és muszáj volt az egészségügyi séta az ebeknek, akkor anyut kellett mozgósítani, hogy eljöjjön és vigyázzon a nagylányra, míg én levittem őket...)
Ő viszi a kicsit én a nagyot általában, de vannak kivételek, amit az alábbi kép is megerősít. Van, hogy nincs kedve, ellenkezik, de trükkökkel rávehető.
Természetesen ebben a folyamatban is vannak olyan dolgok, amiknek mindig ugyanúgy kell történniük, de ez neki biztonságérzetet ad és szüksége van rá, így megértem. Ez a kutyasétáltatás csak a szünetekben lesz így, hisz ha ovi van, akkor simán meg tudom oldani nélküle is. De ha szeretné, akkor ovi mellett is jöhet pl. a délutáni körre. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése