2017. február 21., kedd

Integráció/szegregáció

Régebben írtam már erről. De most úgy érzem, hogy ismét kell. Ugyanis szembejött velem egy gusztustalan förmedvény "cikk": http://gyerkocokkelsuttogo.hu/integracio-minek-es-foleg-kinek-az-aran/ Ez egy akkora gusztustalanság, hogy nem igaz! Megjegyezném, hogy ezt a fost egy olyan anyuka írta, aki pedagógus (leírása szerint) és magántanuló a fia. Egy kalap alá vesz mindent és mindenkit. Nagyon kirekesztő és bántó írás! És ahogy bejelöltem bosszantónak a fb-on a posztját, egyből kért, hogy lájkoljam az oldalát. :D Abba bele sem gondolt, hogy én az ellenoldalt képviselem. A kommentjeim után le is tiltotta a további hozzászólásaimat (ez is elárul ezt-azt róla). Pár napja ülepedik már bennem a dolog, de azért még mindig felhúz ez az egész!
Ez is elég lett volna, de mindehhez jött Dumanyu is. Megosztotta ezt a szennyet (nem tudtam róla, az egyik ismerősöm hívta fel rá a figyelmem). Elküldtem neki priviben egy nagyon jó és hasznos írás linkjét: Válasz Pribránszki Mariannának az „INTEGRÁCIÓ! Minek és főleg kinek az árán?” c. írására Válaszolt is nagyon kulturáltan, meg is nyugodtam, mivel úgy éreztem, hogy átgondolta ezt az egészet, korrigálta is az eredeti megosztását. Majd nem sokkal később szintén priviben kaptam üzenetet, hogy mennyire megbántottam. Nem értettem, aztán neki köszönhetően esett le az, hogy egy kritikát mertem megfogalmazni a saját fb-profilom kommentjében. Itt is szeretném leszögezni, hogy rohadtul nem volt célom, hogy megbántsam! De ha ilyen suttogó senkiháziak valakik megbánthatnak gyerekek és szüleik ezreit, akkor had ne legyen már nagyon bűntudatom amiatt, hogy megbántottam Dumanyut egy egyszerű kritikával! Nekem sem volt kellemes olvasni az olyan hsz-eket, amelyek a fejem levágásáról és arról szóltak, hogy buta, megkeseredett, alulművelt senkiházi vagyok, de ezeken túl kell lépni! 

Na, de a LÉNYEG: NEM mindig integrálnak olyanokat, akiket nem lehet! Van, hogy megpróbálják, de ugye a puding próbája az evés. Saját ovis élményből merítek. Van egy kisfiú. Első ovis évét normál csoportban kezdte. Majd átkerült az én kislányom csopijába, ami egy kis létszámú csoport volt (azóta megszűnt sajnos, ami szerintem nagyon nagy kár!). Együtt voltak naposak, úgy láttam, hogy jól elvoltak, kedvelték egymást. Majd ugye azon gyerkőcök közül, akik nem kerültek iskolába, (vegyes korcsoport volt) mentek vagy középsőbe vagy nagycsoportba. A leányzónk és a kisfiú középsősök lettek. Örültem, hogy legalább 1 ismerőse lesz, ugyanis ez már a 3. éve az oviban és minden évben más helyre került az előző csoportok megszüntetése miatt. "Köszönjük" fenntartók!!! Különösen "jó" ám az állandó változás egy autista gyereknek... Mindegy, előnyei is voltak, így lenyeltem a békát.
Majd, hogy egy saját példán keresztül is megcáfoljam a suttogót: lassan 2 hete volt utoljára itt az ismerős fiú, ugyanis se neki, se a többieknek nem volt jó az integrálás. A tavalyi tizenakárhány fős csoportban gyógyped. asszisztenssel szuperül érezte magát tudtommal, de ez a nagyobb létszámú, asszisztens nélküli nem neki való volt (ismét köszi fenntartó...). Így egy szegregált, speciális iskola óvodai csoportjába került. Ez olyasmi lehet, mint ahol a tündérkénk kezdte, csak sajnos az oviból áthelyezték az iskolába. :( Amiatt is bánt, mert a 2,5 év alatt erősen azt tapasztalom, hogy nem az integráció, az elfogadás irányába halad ez az ország. Pedig bármennyire is félelmetesnek és lehetetlennek tűnik a suttogók hozzáállásával megáldottak számára az, hogy az integráció a többség és a kisebbség javára is válhat, ha jól van csinálva, van megfelelő háttér (szakemberek, eszközök, akadálymentesítés) ez bizony nem lehetetlen.

Át tudom érezni -bármennyire is hihetetlen- azon szülők aggályait is, akik kénytelenek szegény tökéletes gyereküket olyan csoportba hordani, ahol van 1-2 spéci (SNI-s). Mert pl. van az a félelem, hogy mi lesz, ha eltanulja a furiktól a dolgokat. Nem fogja eltanulni vagy ha mégis, akkor csak átmenetileg, amit toleráns felnőttek el tudnak viselni (szerintem). Ez nagyon jól meg van fogalmazva a Merj MÁS lenni! blogon: "(...) ha egy erősen gyengénlátó kisgyerek kerül a csoportunkba, aki úgy közlekedik, hogy mindent megtapogat, nem fogjuk ezt neki megtiltani, csak azért, nehogy a többiek is tapogatni kezdjenek. És a többiek ki is fogják próbálni, ez kell ahhoz, hogy megértsék és elfogadják - ez az ő tanulásuk. De aztán ráunnak és abba fogják hagyni, mert nincs rá szükségük." 

A szegregált ellátás kapcsán is van olyan, hogy olyat tanul a gyerkőc, aminek a szülő nem örül. És pl. egy autista 3-4 évessel megértetni sokkal nehezebb ám azt, hogy mit utánozzon és mit nem, mint egy "simával". Volt az első évben egy értelmileg középsúlyosan akadályozott kislány a csoportban. Pár szót használt, de inkább mutogatással párosított hangadással adta tudtára a többieknek, hogy mit szeretne. Ezt a Cukink természetesen utánozta. És nem értette, hogy miért nem kellene (nem volt egyszerű elérni nála, hogy beszéljen, majd azt, hogy kommunikációra is használja). De erre is volt megoldás: ha a lemásolt módon szeretett volna kérni, akkor nem reagáltunk rá, csak annyit, hogy kérleltük, hogy mondja, hisz így fingunk nincs, mit szeretne (persze volt, de hát nah, kegyes hazugság); ha viszont szóval kérte, akkor meg megkapta, amire vágyott. Pár hét alatt megértette. Nem volt könnyű és visszafejlődésként éltem meg, kissé mérges is voltam, hogy basszus, ezért sedergettük lepedőben, lóbáltuk, lógattuk fejjel lefelé (TSMT egyes részei), hogy beszéljen és kommunikáljon; de viszonylag hamar leesett, hogy gyökér vagyok, ha így gondolom.

A 2. ovis évében (kis létszámú) is volt olyan, ami miatt ha suttogó lennék, akkor már vertem volna a tamtamot. Történt ugyanis, hogy az egyik kisfiú mindenféle előjel nélkül fejbe vágott egy kislányt valami játékkal. Szegénynek ömlött a vére, felrepedt a bőre. Varrni szerencsére nem kellett. De az egész nagyon ijesztő volt mindenki számára. A kisfiú is megértette szerintem a tettének a súlyát. És igen, én is félve vittem ezután a lányomat. És igen, megkérdeztem az óvónőt, hogy ezek után mi lesz. De nem azt kezdeményeztem, hogy távolítsák el a srácot, meg hogy hogy fordulhatott ilyen elő; hanem érdeklődtem az áldozat anyukájával karöltve arról, hogy mennyire kell félni további támadástól, lesz -e pl. szakértői vagy pszichológiai vizsgálat a fiúnál, hogy miért csinálta, stb. Féltem, hogy a kövi a lányom lesz, de ugyanakkor az is előttem lebegett, hogy ez akár véletlenül is megtörténhetett volna. Nem tudjuk sajnos mindentől megvédeni a gyermekeinket, bármennyire is szeretnénk, ebbe bele kell nyugodni! (soha nem fogok, de jól hangzik)

A nemrég áthelyezett kisfiú pedig nagyon hiányzik a Cukinak. :( Konkrétan nem fogalmazza ezt meg, de egyértelmű. Valamelyik nap pl. olyanokat mondott, hogy utálja az óvodát, nem szeret oda menni, rossz ott (idén még nem mondott ilyeneket eddig), ő is a másikba akar menni. Mikor beszélgettünk arról, hogy miért nincs már velük a kisfiú, miért került másik oviba, akkor mondtam neki, hogy itt nem érezte magát jól, így átkerült egy olyanba, ami megfelelőbb a számára. Egyem is meg az óriási szívét. Lehet, hogy olykor nem tudja közölni mások számára érthetően azt, ami benne zajlik, de abban biztos vagyok, hogy a kis lelke nagyon rendben van, nagyon érzékeny, rengeteg szeretet, együttérzés lakozik benne.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

ShareThis

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...