A hátizsák

Szerdán az oviban maradt a hátizsákja. Szerencsére az ovi bezárása előtt feltűnt (mert meg akartam zabálni az uzsonnáját :D , hisz szívesebben adok neki gyümölcsöt vagy müzlit vagy valami hasonlót, mint zsömlét/kenyeret, hisz ha ezt kap, akkor nem vacsorázik eleget és akkor meg éhesen fekszik le, ami szerintem nem kellemes; én meg ebédemként tekintek az uzsijára).
Óriási változásnak, előrelépésnek tartom, hogy meg tudtam neki magyarázni, hogy délután miért megyünk vissza az oviba. Volt kis tiltakozás, de ez szóra sem érdemes! 1-2 évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna az, hogy nem a megszokott időpontban menjünk az oviba.

Meglett szegény táska... Volt nagy öröm. :) Az óvónénivel meg most tudtam szerintem az eddigi legjobbat beszélgetni az ismeretségünk 3. évében. Ő volt első évben is az egyik, majd a köviben nem, aztán most ismét hozzá kerültünk. Kérdezte, hogy kaptunk -e a szakszolgálattól levelet, mondom nem, így az ő példányukat mutatta, oda is adta. (Másnap már a postaládában volt nálunk is.) Ennek kapcsán kezdtünk el beszélgetni, tanácsokkal látott el. Javasolta, hogy ha folyik az orra, nyűgi, akkor inkább kérjünk új időpontot, meg ha lehet, előtte 1-2 napig ne vigyük oviba, hogy kipihent legyen.
Egyből gyomorgörcsöm lett amúgy a vizsgálattól, hiába tudtam, hogy lesz, hisz tanköteles lassan a nagylány; meg a nyári szünet előtt aláírattak velem ezzel kapcsolatos papírt. (Te jó ég, hát komolyan nemrég született!!! Közhely, de tényleg rohan az idő!)
Mondta M. néni, hogy most többen megfáztak, meg 2 kisgyerek elment (erre egyből nekirontottam, hogy de ugye ez a csoport nem fog megszűnni év végén, mert akkor hülyét kapok, mire ő megnyugtatott, hogy nem hinné, na meg ha így lenne, akkor már ő is tényleg világgá megy), így tizenpáran voltak és ezáltal sokkal jobban érezte magát a kisasszony, könnyebben feltalálta magát, nem szorongott annyit.
Mesélte, hogy bár ugye elkezdett játszani pár kislánnyal is (nem csak és kizárólag a volt és jelenlegi csoporttárssal, mint eddig), kezd feléjük megnyílni; de ha nem hiányoznak többen a csoportból, akkor valahogy őket sem találja, elveszik a tömegben, toporog, nem találja a helyét.
De rengeteg dicséretet is kapott: nagyon szabálykövető, tud alkalmazkodni, kezd beilleszkedni (ez azért is óriási dolog szerintem, mert csórikám 3. éve ovis és mindhárom évben új csoportba került, ami egy nem autit is megviselhet, nemhogy egy érintettet...). Kognitív képességek tekintetében hozza az óvónő elmondása alapján a csoporttársaiét, aminek szintén nagyon örülök. Ez is óriási előrelépés, fejlődés, haladás az nt világba való beilleszkedés rögös útján. Sokszor nem adok annak elég hangsúlyt és teret a blogon és lehet a hús vér térben sem, hogy mennyire, de mennyire büszke vagyok rá, pedig így van! Mennyivel nehezebb neki, mint egy neurotipikusnak. És hát a körülmények sem kedveznek neki sokszor és mégis szuperül veszi az akadályokat az én kis drágám. Mindkét óvónő csupa jókat mond róla, állítólag az oviban csúnyán sem beszél (direkt rákérdeztem, mert hát itthon azért rendszeresen elhagyják a kis száját mocskosabbnál mocskosabb szavak, de megkértük, hogy ezeket az oviban ne használja és úgy fest, hogy szót fogad ilyen téren. :)

Sokat aggódtam, hogy hogyan fog menni a sima csoportba való beilleszkedése, de ismét rá kellett jönnöm, hogy kár volt ennyire fosiznom! Ez nem a bizalmatlanságról szól, hanem annyira féltem őkelmét, hogy nem igaz. :)