Thomas után, cikk, korai és pár gondolat

Megnéztük a Thomas után című filmet. Igaz történet alapján készült, engem legtöbbször az ilyenek érintenek meg. Egy autista kisfiúról és a családjáról szól. Szerintem nagyon jól bemutatja, hogy mivel járhat ez az állapot, és milyen hatással lehet a házasságra, a mindennapokra, és hogy milyen hülyén tudnak reagálni egyes emberek a másságra. Akit egy kicsit is érdekel a téma, vagy csak szeretne egy megható filmet nézni, ne habozzon! Nekem tetszett.

 Írtam egy cikket a Hoxára. Arról szól, hogy ha érezzük, hogy valami nem stimmel a gyerkőccel, akkor igenis járjunk a dolgok végére, és inkább feleslegesen vizsgálják meg többen, mint húzzuk az időt. Pár tanácsot is akartam adni olyan embereknek, akiknek a környezetében van érintett kisgyerek. Bízom benne, hogy azért 1-2 emberre hatottam, vagy legalábbis egy kicsit elgondolkodtak páran. Volt egy hozzászóló, akinek sikerült kihoznia a sodromból, de örülök, hogy az "okosok" is képviseltették magukat. Mondjuk ő volt az egyetlen, egy másik csak a szak.bizottságról volt rossz véleménnyel, pedig 150 akárhány hozzászólás érkezett. De ez a bizonyos kötekedő nem semmi volt! Valamelyik rokona gyógypedagógus, és így ő azt hiszi, hogy ezáltal mindenkiről meg tudja állapítani az interneten keresztül, hogy feleslegesen vagy jogosan van -e fejlesztve. Azt is írta, hogy inkább nekünk szülőknek kellene kezeltetnünk magunkat, mert beleképzeljük a gyerekbe a bajt, és betegségtudatot ébresztünk bennük... Annyira hajthatatlan volt, hogy hihetetlen. Ilyeneket írt, hogy a gyerekhez kell igazítani a fejlődési táblázatot, nem pedig fordítva. Tanulságos volt, az biztos. :)

 Van egy blog, amit több éve olvasok, és ott egy anyuka hozzászólásán egy kicsit elgondolkodtam. Azt írta, hogy előre parázik az óvodától, mert a gyereke túlfejlett a korosztályához képest, és majd unatkozni fog az oviban. Hm. Egy kicsit rossz szájízem maradt, bárcsak nekem is ez lenne a problémám! Itt is látszódik, hogy mennyit jelent, hogy honnan nézzük a dolgokat, és bár közhely, de igaz, hogy mindenkinek a saját baja a legnagyobb. Olyan szülőknek, akiknek sokkal nagyobb harcot kell vívniuk, biztos a mi problémánk is hasonlónak tűnhet, mint nekem a túlfejlettség. Sokszor ezért nincs is kedvem rinyálni, de végülis azért csak kell azt is, mert akkor meg nem lennék őszinte saját magammal szemben sem, meg nekem sokat segít az írjuk ki magunkból (ha már kibeszélni nem igazán tudom).

 Voltunk a koraiban. Most azt tanítjuk a cukinak egy ideig, hogy ugyan hallgasson már a nevére, hisz nem olyan rossz dolog az. Ezt úgy csináljuk, hogy N. néni leül mögé, én velük szemben. Mondom egyszer a nevét, majd még egyszer. A másodiknál a néni felemeli a Cuki fejét, és én ekkor gurítom a labdát, majd kap jutalomfalatot. Na ez is egy jó kis fejtörés lesz, mert imádja a Süni Pufit, (kuki pufi), de most nem esett hanyatt tőle, valami ínyencebb falatot kell találnom.
 Egy két ilyen gyakorlatot, jól tűrt, de aztán nem fogta vissza magát, ment volna a feje után, volt földhöz csapkodás ( játékkal, és önmagán is megmutatta, hogy hogyan kell). Én egy icipicit sem éreztem emiatt kényelmetlenül magam, hisz pontosan ezért járunk oda (is).
 Továbbra is szimpatikus a gyógypedagógus szerencsére. Mikor elkezdtük ezt a gyakorlatot, mondta, hogy ilyen pirinyó léptekkel fogunk előre haladni. Jó, hogy mondta, mert lehet, hogy egy kicsit csalódottan távoztam volna, hisz azért valahol csak benne van az emberben az, hogy na pikk-pakk rendberakják a gyereket, vagy legalábbis látványos, nagy dolgok fognak egyből történni. A valóság, viszont nem ez. De mondta, hogy pont ezért jó, hogy hamar jöttünk, mert így nem 3-4 évesen kell ugyanezt megtanítani neki. Azért milyen fura, hogy ami másnak természetes, azt neki meg kell tanítanunk... De ez van. Örülök, hogy járunk, végre biztonságban érzem magam.