A bizonyíték...

 ... hogy bezony nem gyűlölök én minden orvost. :) Tegnap voltunk neurológusnál magánrendelésen. Nem mondom, hogy olcsó volt, de a doktornő szimpatikus és kedves volt. Szerintem van rá esély, hogy sima rendelésen is rendes. Abból is gondolom, hogy sok kétségbeesett szülőnek segít a válaszaival az egyik honlap orvos válaszol rovatában. Nem tudom, hogy ezért kapnak -e pénzt, de ha nem, akkor nagyon szép és önzetlen dolognak tartom, és már ez jó pont.
 Szerencsére meg is tudott nyugtatni: nem tartja valószínűnek, hogy Rett-szindrómás lenne, nem indokolt a genetikai vizsgálat sem. Az is nagyon szimpi volt a doktornőben, hogy sok dolgot ugyanúgy látunk. Vééégre ismét találkoztam egy nem Dévény gyűlölő orvossal. Azt mondta, hogy ő úgy szokta, hogy először megtanítja a szülőknek a Katona-módszert, és ha látják, hogy nincs hatással, akkor küldi Dévényre. Nem úgy, mint a kecskeméti fejlődésneurológián, ahol tojtak bele, hogy még a dokinő sem tudta azokat a feladatokat megcsinálni a lányon, amit nekem otthon kellett volna... és még be is szóltak, hogy a heti egy Dévénynél többet ér az otthoni napi többszöri "móka".  
 Sokat bent voltunk, nézett reflexeket, kérdezett, válaszolt, és elégedetten távoztunk. :)

 A tömegközlekedési járműhöz vezető úton meg teljesen megveszedett a sarj. Tombolt, üvöltött a babakocsiban, de mint akit nyúznak. Közben meg ugye rohanni kellett, hogy elérjük a buszt. Férjuram hisztizett dühöngött, hogy "mé' nem kértem kölcsön autósülést, és mé' nem kocsival mentünk". Aztán csak addig loholtunk, és szaladtunk (rágtam a fülit, hogy egy kicsit fussunk már), hogy az utolsó pillanatban beestünk a buszba, de szó szerint. És kifogtunk egy olyan buszsofőrt, hogy legszívesebben leugattam volna a fejét. Kérdeztem, hogy Pestnek megy -e. Mondja, hogy igen, de fogja közben a fejét. Mondom akkor kérnék szépen egy ilyen, meg egy olyan jegyet, és közöltem vele, hogy a férfim fog fizetni. Közben Embör tette be a busz oldalába a babakocsit, mire a tapló meg morog, hogy "há' de mire még felér, hát nem igggazz már, há' ilyen nincs" közben vadul csóválja a fejét. Ekkor fogtam magam, és megelőzvén azt, hogy otromba legyek, és trágár kifejezésekkel reagáljak a kedvességére, inkább hátrabattyogtam és leültem. Mekkora köcsögök vagyunk, hogy felszállunk egy nyitott ajtójú, még a megállóban álló buszra, a kiskésit neki. Vérlázító! És még utánunk is jöttek páran... És egészen pontosan 1 perccel a menetrend szerinti indulás után gördültünk ki. Úgy is vezetett, hogy néha halálfélelmem volt. Egy vékonyka, idegbeteg pacák volt, szerintem szegény nem biztos, hogy boldog. Ilyen megrendítő élményben még nem volt részem buszozás kapcsán. De már kihevertem. :D


Hancsedliről:

• Azt hittem, csak 1 nagyőrlőt növeszt, de tévedtem. Egyik kajálásánál úgy csináltam, hogy tátogjon, és ekkor szembesültem azzal, hogy egyszerre 3 jön szerencsétlennek. Annyira nem vészesen viseli meg, de azért volt, hogy többször kelt este. De ha ezek kinőnek, akkor már csak 1 van hátra. :)
• Megtanult felmászni az ágyra. Ezzel párhuzamosan megtörtént az első leesése is. :D Ez nagyon viccesre sikerült, ugyanis én épp próbáltam elkerülni mindezt, de csak addig hisztizett, tekergett, hogy kicsúszott a karmaimból, és egyszer csak eltűnt. Olyan furcsán, az oldalára esett, de abból ítélve, hogy nem igazán sírt, nem hiszem, hogy nagyon fájt volna neki. Mindenesetre a meglepődést miatt abbahagyta a hisztit. Egyébként normál lelkiállapotban nagyon ügyesen letolat az ágyról.
• A nagy szívfájdalmam: már nem viseli el az ölelést még 3 másodpercig sem. :( Hazudnék, ha azt írnám, hogy ez nem fáj. Eddig azért ha nyújtottuk a karunkat, odajött, de most már nem hajlandó, nagy ívben kikerül bennünket. És oké, hogy engem nem ölel, de hogy még a hőn imádott apját sem
  ?! Jaj, remélem ez azért változni fog, mert zavar. Persze próbálom elfogadni, de nehéz, hogy a macskám többször jön oda hozzám egy kis puszira, ölelésre, mint a saját gyerekem... És mostanában már egy kis hátsimogatástól is van, hogy morog, és húzódik el. :'( Lehet, hogy veszett. Mikor megyünk sétálni, és véletlenül más is akkor merészel a lépcsőházban közlekedni, kiakad, és szintén érdekes hangaláfestéssel tudatja, hogy mit képzelnek. Olyan ellentmondásos a kép: itt egy angyalarcú kiscsaj, aki már attól hülyét kap, ha ránéznek...
• A hempergős magánszámát is tovább színesítette azzal, hogy már a földet vagy magát üti közben. Néha a haját is szokta tépni. :(
• Azért előfordul, hogy odajön: ilyenkor az alsó állkapcsát előre nyomja, vicsorít, remeg, hozzánk dugja a homlokát pár másodpercig, és már repeszt is el. Kissé ijesztő ilyenkor az arca, de természetesen nagyon örülünk minden ilyen alkalomnak. :D
• Egyre több szót mond, a jelenlegi kedvenceim: hóbelle (hóember), tessík-tessík, peeszee (persze).