A harmadik trimeszter

Az első fájásmérés februárban történt. Már ekkor mutatott a gép összehúzódásokat. Fájni nem fájt, de kellemetlen volt. Általában többen voltunk a vizsgálaton, és a 40. hét környékén járóknak tök egyenes volt a görbéjük, míg az enyém soha. Mondták, hogy szedjek magnéziumot. Így is tettem, de a keményedések nem múltak. Ettől eltekintve jól éreztem magam.
 A hasam óriásira növekedett. Sokan mondták, hogy biztos fiú lesz, mert csúcsos volt. A vége felé már csak úgy tudtam menni döcögni, hogy közben a kezemmel tartottam. Az utolsó hónapban 2 naponta kellett mennem NST-re. Elég fárasztó volt ez a 4 km gyaloglás, de muszáj volt.
 Ami kicsit aggasztó volt, az az, hogy a városunkban (30 ezer fős) bezárták a szülészetet. Nekem nem volt fogadott orvosom. Hitelből meg tudtuk volna oldani, de mondom ne b@ssza már meg, hogy hitelből kelljen szülni. Meg valamiféle addig nem ismert bátorság kerített a hatalmába, az járt a fejemben, hogy mamám a tanyában bába segítségével szült, akkor minek nekem fogadott doki...
 A szülés előtti héten két egymással ellentétes véleményt hallottam arról, hogy mit kezdjek magammal és a rendszertelen fájásaimmal. Az egyik doki azt mondta, hogy hívjam ki a mentőket és vitessem magam át Kecskemétre. A másik viszont azt, hogy csak akkor menjek be, ha rendszeresek lesznek a fájások, mert nagy valószínűséggel hazaküldenek ellenkező esetben. Én az utóbbi tanácsot fogadtam meg, ugyanis ez az orvos dolgozott ott, jobban tudja, hogy mi ott a módi, és nagy hassal egy 50 km-es túrát temérdek körforgalommal meg akartam úszni. (A 36. héten voltam UH-on, és komolyan mondom, majd besz@rtam. Busszal mentünk, nincs kocsink... Lehet, hogy hisztinek tűnik, de tényleg annyira fájt a hasam, hogy a helyi járat helyett inkább gyalogoltam.)
 Már 2 ujjnyira nyitva voltam. A szülés előtti hétvégén szenvedtem, mint a kutya. A lábam iszonyúan bevizesedett. Állandóan szomjas voltam, görcsölt a hasam, de esze ágában sem volt rendszeressé válni. A nyákdugó folyamatosan ürült. Emlékszem, állva néztem a tv-t, mert se ülve, se fekve nem bírtam megmaradni.