Híres lesz a kisasszony :D

Bizony ám! Ma hívott a doktornőnk a Vadasból, és kérdezte, hogy beleegyezem -e, hogy a videókból mutassanak részleteket oktatási céllal. Mondom hát egész nyugodtan, a tudomány oltárán elég kis áldozat ez részünkről. Két alkalommal lesz bemutatva a leányzóm, valamelyik nap például doktoranduszok fogják nézni. De ehhez írásban is bele kellett egyeznem. o.O
Azt is mondta a doktornő, hogy mikor tanakodott a diagnózison, akkor konzultál egy vérprofi munkatársával (nevére nem emlékszem, meg mondjuk amúgy sem írnám le), szóval hogy a későbbiekben ő is meg szeretne bennünket nézni. Ilyen izgik lennénk? :D Ezek szerint...

Ma volt mozgásos fejlesztés, és úgy sajnáltam az életemet, a foglalkozás első félórájában mondom én hazajövök (lányostul). Sírt szegénykém, mert az a kiscsaj, akivel tornázni szokott, őt nem elég, hogy az anyja hozza, hanem mindig kíséri a keresztapja is, akitől a leányzóm úgy fél, mint ördög a tömjéntől... Késtek kicsit, és amíg egyedül voltunk, szépen működött a Cuki, de amint megérkeztek, eltörött a mécses... A gyógypedagógiás foglalkozások más helyszínen vannak, és oda én is "díszkísérettel" szoktam menni, mert nincs akadálymentesítve..., de még így is kényelmetlenül érzem magam, nem értem, hogy ide miért nem tudja az anyja egyedül hozni a gyerekét, na mindegy. Akadálymentes ügyben meg majd valamit megpróbálok tenni, mert szerintem abszurd, hogy egy olyan épületbe, amiben korai fejlesztés zajlik, csak vért izzadva lehessen bejutni. Nem elég ám, hogy csomó lépcső van, még az ajtók is olyanok, hogy nem fér be a babakocsi, így ki kell kallantyúzni a másik szárnyat, és ugye ez egy olyan gyerek mellett nem igazán kivitelezhető biztonságosan, aki fél percig sem képes az ember mellett egy helyben maradni...
De a kezdeti sírógörcs után azért kezdett kicsit feloldódni, bár az elején annyira kiborult, hogy mondtam is a fejlesztőnek, hogy szerintem a múltkor azért működött jobban együtt, mert egyedül volt, és megfordult a fejében, hogy a továbbiakban társaság nélkül  leszünk, de a végén abban maradtunk, hogy azért még próbálkozunk. Főleg azért, mert amúgy a kiscsaj tündéri, nem túl nyomulós, pont a Cukimnak való "barinő". Annyira édesek voltak, mikor a végén együtt kacarászva gurították a nagy labdát. És Tündüsöm is ment utána, kergették együtt a labdát. Hát elolvadtam, szinte meghatódtam, mert nagyon ritkán látni ilyet a kisasszonytól, kész csodaként éltem meg (milyen jó lehet azért, mikor ez az általános).

A végén muszáj vagyok pár szót ejteni a sanyarú sorsú cicánkról, aki a játékhalmozás áldozatává vált. :D Nem tudom, hogy a nem auti gyerekek szoktak -e ilyet csinálni, de a mi lányunk egyik kedvenc elfoglaltsága a sorbarendezés mellett a halmokba pakolás. Régen a játékbabakocsi volt tele mindennel, most viszont, abban a pillanatban, ahogy feltettük Mókinak a radiátorra a fekvőhelyét, már pakolt is bele mindent. Anyu elég naiv... :D Kérdezi, hogy de hát miért nem szedjük ki, szegény kiscica. Na, mondom Isten irgalmazzon annak, aki hozzá mer nyúlni. Ha egy valamit is kiszedünk vagy csak elmozdítunk, iszonyúan bepipul. :) És a macskát sem kell annyira sajnálni, nem olyan rossz a radiátoron sem feküdni.