A BERA-vizsgálat

 November 5-én, hajnal 6-kor sikerült elindulnunk. Végre láttam a napfelkeltét, már nagyon rég volt ilyen. (Így jár, aki általában sokáig alszik...) Hanna mosolyogva kelt, ami pelenkázáskor átcsapott nyűgibe, de az autóban  nagyon jól elvolt. Nézelődött, csacsogott, tetszett neki. :)
 Meg is találtuk gyorsan a kórházat, és magát az osztályt is. Ott egy hölgyemény rendesen ránk ijesztett, mert mondta, hogy még ne egyen és igyon a gyerek, de lehet, hogy nem lesz a mai nap folyamán semmi. Mondom, mi van??? Már eljátszadoztam a betegjogi képviselőhöz való írogatás gondolatával is... Mondom nehogy már: elhozzuk éhgyomorra, azért nem is két fillérért, és hogy meg se vizsgálják, hát nagyon szomorú lettem volna. Az volt a helyzet, hogy valami trafó kiment, így nem volt egyáltalán altatás. Szerencsére ezt a BERA-vizsgálatot bódításban is lehet, így bebocsájtást nyertünk. Elmondták, hogy vannak olyan gyerekek, akik nem nyugszanak meg a szertől, és őket altatni kell, és ha neadj' Isten így járnánk, akkor sajnos vissza kellett volna jönnünk. Nagyon reméltem, hogy bekábul a csajszim, és együttműködő lesz.
 Kapott a popójába altatót. Nagyon ügyes kislány volt, az ezt megelőző vizsgálatokat is jól viselte. Pár perc múlva hatott is, és nagyon ijesztő volt. Eleinte még kicsit vicces volt, mert teljesen úgy nézett ki, mint egy nagyon részeg, vagy inkább drogos egyén: résnyi szemeivel rám nézett, majd elkezdett vihorászni... Aztán, mikor ernyedt el a kis teste, és kezdett kábulni, na az rossz volt. Olyan kis elesett volt. :S Pár perc múlva már vitte is a beteghordó. Én is mentem vele. Raktak 3 tappancsot a fejére, a füléhez meg egy fekete hengert kellett tartanom. Szegénykém, csomószor fel akart ülni, kicsit kínlódott, menekült volna, de szerencsére sikerrel jártunk.
 És az eredmény: rendben van a hallása. Ennek nagyon örültünk, bár vegyes érzelmek is feltörtek bennem, mert utat tört a félelem és aggódás, hogy akkor miért vannak a furcsaságok... Volt egy 4 és fél éves kisfiú, ő sem beszélt, és ő is ezen a vizsgálaton vett részt, és neki sincs gond a hallásával. Bevallom, hogy nekem is az jutott eszembe, mint szerintem sokaknak hasonló esetben, hogy na, biztos nem foglalkoznak a gyerekkel, és azért nem dumál. Tuti, hogy rólam is ezt gondolják sokan. Ezek lehet, hogy ilyen automatikus dolgok, de rossz azért abba belegondolni, hogy miket hihetnek az emberek. Általában nem szoktam azzal foglalkozni, hogy mit gondolnak rólam, de ez kicsit azért más. És ugye nekem is az ugrott be egyből a szobatársékról... Fura ez az ítélkezés, mióta van Hanna, kevésbé teszek könnyelmű kijelentéseket, vagy ha igen, valahogy megpróbálom több szempontból is átgondolni, és tudatosan irányítani a gondolataimat. A kisfiúnál is végül arra jöttem rá, hogy valószínű az ő anyukája is megtesz mindent, és mégsem mennek olyan flottul a dolgok, mint máshol. Néha eszembe jut, hogy milyen lehet az, ha csak úgy maguktól mennek a dolgok, milyen lehet, ha csak úgy, mindenféle torna nélkül kezd el mozogni a baba, milyen lehet, ha fejlesztés nélkül kezd el beszélni a gyerek. Sokszor eszembe jut az, hogy mi van, ha én rontok el valamit. :( Ez olyan rossz érzés. Persze, aztán belegondolok, hogy valószínűleg nem ez a helyzet, és végül tiszta lelkiismerettel ráeszmélek, hogy van rá esély, hogy nem rosszul mondom, hogy miaú, vagy háphápháp, és úgy érzem a tőlem telhetőt megteszem a beszédfejlődése érdekében.
 Amúgy durva, hogy a gyógypedagógus váltig állította, hogy nincs baj a fülével, míg a fül-orr-gégészeten meg az ellenkezőjéről voltak meggyőződve... A gyógypedagógus azt is mondta, hozzátéve, hogy ha autista lenne, nem mondhatná el, de ő úgy érzi, hogy inkább idegrendszeri összekuszálódás lehet a háttérben, amit okozhatott a szülés körüli kálvária is. Legyen úgy igaza, mint a hallásnál! Mondjuk, ha kiderülne, hogy mégis autista, akkor sincs elkámpicsorodás, hisz akkor is a mi kis gyönyörű csodabogarunk, akit imádunk, és úgy fogadunk el, ahogy van. :)