2020. 12. 25.

Mondtam apunak, hogy ha hazamenne anyu, akkor azonnal hívjon, tök mindegy, hogy mikor, mindenképp szóljon. Nem telefonált. 11fele jött 25-én, volt a rendőrségen, kiadták a körözést. 

Az eltűnésekor is agyaltam rajta, hogy feltegyem -e Facebookra, de valamiért meg akartam várni, hogy kiadják a körözést. Nem tudom, hogy miért.  De  az igen, hogy rohadtul haragszom magamra és soha nem bocsátom meg magamnak. Mi a francra vártam??? Normális voltam??? Nem.

Kerestem fotót róla (utálta, ha fényképezik, nem is nagyon engedte). Soha nem csinált olyat a telóm, mint akkor: nem tudtam letölteni a képet, csak sokadik próbálkozásra. Szidtam is, mint a bokrot. Végül sikerült, és elküldtem az Eltűnt emberekért-megoszthatod oldalnak a posztot. Rövid időn belül meg is osztották és privátban küldtek keresőkutyás mentőcsapatok elérhetőségeit is. Már épp hívtam volna őket, de megelőztek, a Hírös Rescue Team Speciális Mentő Egyesület-től telefonáltak. Kérdezték a címet és hogy otthon vagyunk -e. Mondtam, hogy én nem, de apu otthon lesz. Szóltam neki, hogy el ne menjen sehova, meg mindenképp vegye fel nekik a telefont, engedje be őket, hamarosan érkeznek. Eközben mi elindultunk anyósomhoz, "ablakon keresztüli látogatásra", erre módosult a videochat, mert adni akart kalácsot és töltött káposztát. (Utcára néz az ablaka és a korona miatt többször így váltottunk pár szót, meg adta át a sütiket, kajákat.) Útközben hívott apu, hogy vitt le párnahuzatot és elkezdték a keresést, a kutya szagot fogott. Annyira reménykedtem, hogy épségben meglesz! Anyósom sem tudta hova tenni anyu eltűnését, mondta, hogy látta a neten. Soha nem csinált ezelőtt ilyet. Picit beszélgettünk, majd elindultunk haza. 

Nem messze a lakásunktól van egy tó, előtte egy kis rét. Volt ott egy kis mozgás, több ember, meg egy kutya rohangált, mintha labdáztak volna vele. Reménykedtem benne, hogy nem az a kutya, aki anyut keresi, de volt egy rossz megérzésem. Mondjuk az eltűnése óta, ami most felerősödött. Férj kicsit közelebb ment, mi megvártuk a ház előtt. Drónt látott repkedni. Majd feljöttünk. Nézelődtünk az ablakból és mikor jött a tűzoltó, akkor már nagyon kétségbe voltam esve, mivel az csak egyet jelenthet. De még ekkor is bíztam abban, hogy hátha nem ő. Pár perccel később hívtak, hogy találtak egy holttestet, azonosítani kellene, nyugodjak meg, nem biztos, hogy anyu. Természetesen nem voltam nyugodt, éreztem, hogy ő. Mondtam, hogy én képtelen vagyok azonosítani, férjem mehet -e helyettem. Mehetett. Nagyon hálás vagyok neki, hogy lement, én összeestem volna, nem bírtam volna megtenni. Úgy tűnt, mintha órákat kellett volna várni. Hívogattam, mondta, hogy még nem tudja, most húzzák ki. Majd kb 1 órával később mondta, hogy igen, sajnos ő az. Nem akartam elhinni, kimet a lábamból az erő, remegtem, csak azt tudtam hajtogatni, hogy nem, nem, nem. Rettegtem, hogy elájulok. Nem magam miatt, hanem mert aggódtam, hogy mi lesz a nagylánnyal, ha eldőlök. Barátnőmmel beszéltem telefonon, ez adott erőt, neki is nagyon sokat köszönhetek.

Összetörtem. Próbáltam magam tartani, hogy ne ijesszem meg nagyon a nagylányt, de nem igazán sikerült. Érte is vérzett a szívem. Tudja, mit jelent a halál, legalább nem most kellett elmagyarázni neki. Este jött ki rajta az egész, nem bírt a szobájában elaludni, köztünk tudott csak, fél 3 fele. Sokat sírdogált is szegénykém. 

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Sokan hibásak vagyunk. Bárcsak vissza lehetne menni az időben és másképp csinálni a dolgokat! Nagyon hiányzik anyu. 😢🖤

2020. 12. 24.

Nálunk az a szokás, hogy 24-én feldíszítjük otthon a fát és 25-én és 26-án megyünk látogatóba. Anyu állapota és a koronavírus felülírta ezt. Azt terveztük, hogy anyósommal és sógorékkal videóchatelünk, anyuval meg úgy voltam, hogy még biztos bent lesz a kórházban. 

Mivel ugye kiengedték 23-án, így mondom csak felmegyek 24-én, hátha jobban van, mint előző nap, hátha elhitte végre, hogy nem fogják a házra rátáblázni a kijövetelét. A déli kutyasétakor meglátogattam őket, reménykedtem abban, hogy a kutyák is segítenek egy picit. Sajnos nem így történt. Remegett, maga elé bámult, nem volt jól. És még mindig azon görcsölt, hogy mekkorát hibázott, elveszik a házat. Apuval győzködtük, mindhiába. Kérdeztem, hogy bírt -e aludni, sajnos nem igazán. Mesélte, hogy apu vigasztalta hajnalban. Mondom mi a fene?! Nem volt egy csodálatos házasságuk, de az utóbbi időkben minden vizsgálatra elkísérte, maszekolni sem ment el, hogy tudjon vigyázni rá, segíteni neki, közösen mentek bevásárolni is. Kérdeztük szerdán, hogy meddig nem megy melózni, mondta, hogy ameddig jobban nem lesz anyu. Ez megnyugtató volt, hisz nem volt olyan állapotban, hogy örültem volna annak, ha egyedül van. És mikor ott voltunk, meg másnap is figyeltem, hogy mennyire van berúgva apám, de nem volt. Jó, valamennyi pia volt benne, de szinte csak annyi, hogy ne legyen rosszul, ne legyen ingerült (alkoholista sajnos). 

Az antidepit továbbra sem volt hajlandó szedni. Dühös voltam és aggódtam emiatt és sajnos ezt nem tudtam kellőképp magamban tartani, próbáltam azzal meggyőzni, hogy ha nem szedi és nem lesz jobban, akkor visszakerül a pszichiátriára. Ezt nagyon, de nagyon nem kellett volna! Könyörögtem is, hogy szedje. Nem igazán reagált semmire, mintha nem hallotta volna, amit mondunk. Elméletileg azért nem akart antidepresszánst bevenni, mert rettegett a mellékhatásoktól. Pedig már évekkel ezelőtt felírta neki a dokija, de nem szedte akkor sem. El sem kezdte, ki sem próbálta, esélyt sem adott neki. Mondtam, hogy igen, nálam is van mellékhatás, de inkább ez, minthogy pocsékul legyek. Továbbra sem beszélt másról, csak a lakáselvételről, meg hogy ő mindent elrontott. Felhívtam hát a kórházat, kihangosítottam a telót és elmeséltem, hogy mitől retteg anyukám. Nem igazán értette a hölgy sem, aki segítőkész volt, nem akart lerázni, hanem megkérdezte, hogy hogy hívják anyut, mikor volt bent, stb., és többször elmondta, hogy valamit félre érthetett, mert ilyen nincs, nem történt és nem is fog soha. Van bírósági szemle, de olyan nincs, hogy orvosok által lepecsételt zárójelentéssel a kezében majd egyszercsak kapja a felszólítást, hogy elveszik a házát. Reméltem, hogy legalább egy picit megnyugszik, de nem. Mikor rákérdeztem, annyi volt a válasz, hogy hát nekem mást mondtak. 

Vacilláltam, hogy kihívjam -e a mentőket, de végül nem tettem meg. Pedig tudtam, hogy baj van. De azt azért nem hittem volna, hogy ekkora. Így csak a lelkisegély számát írtam le nekik és mindkettőjüknek mondtam, hogy bármikor lehet őket ingyenesen hívni, ha úgy érzik, tegyék meg. 

A bunkó türelmetlen mondataim mellett azért igyekeztem bátorítani. Kértem, hogy ne élje ezt meg katasztrófaként, hát csomó szomszédja volt már bent a pszichiátrián és jobban lettek idővel és hogy a tágabb ismerőseink közt is mennyien küzdenek lelki problémákkal, (régebben is meséltem neki, hogy képzeld, ő is szed gyógyszert, meg ő is, meg ő is). Mondtuk neki apámmal, hogy ha nem vált be a tb-s orvos, elmegyünk magánhoz, apám egyből mondta is, hogy elkísérjük. Vége lesz a karácsonynak, keresünk neten telefonszámot és felhívjuk, elmész. Nem reagált erre sem. Mintha a falnak beszéltünk volna. 

Nagyon zavarta, hogy nem tud pl. főzni, de erre is egyből rávágtuk apuval, hogy szarja már le, hát majd megerősödik és újra menni fog, addig meg vannak éttermek és nem lesz semmi baj. Igyekeztem rávenni, hogy gondoljon erre úgy, mintha baleset érte volna. Sokuknak közülük újra kell tanulni mindent, majd ő is meg fog mindent és újra a régi lesz. 

Szerettem volna tovább maradni, de akkor még nem ebédeltek, sőt, aznap még nem ettek, mondom akkor lelépek, meg otthon is díszíteni kellene a fát, stb. Apám hozott étteremből délelőtt halászlét, még anyu rendelte meg pár héttel előtte. Azt melegítette, próbált szedni a remegő kezével. Már ettől megszakadt a szívem, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy ez még csak a kezdet.

A liftet várva azon agyaltam, hogy milyen ügyes már az apám, hogy zárja az ajtót, lehet, nekem nem jutott volna eszembe. Így bár szomorúan, de valamennyire nyugodtan jöttem haza. 

Itthon a nagylány már be volt zsongva, hogy díszítsük a fát, én enni akartam előtte, de nem tudott már várni, mondom akkor kezdjétek el apáddal. Így is tettek, én az utolsó pár dísznél csatlakoztam. Aztán ajándékbontás, fotózkodás a fa előtt, amihez rajtam kívül senkinek nem volt kedve, de azért sikerült meggyőznöm őket. Jó lesz pár év múlva visszanézni őket.

6 óra fele csörög a telefonom, apu hívott:

-Szia, nálatok van anyád?

-Nincs.

-Na baszd meg!

Kiderült, hogy eltűnt. Telefonált féltestvérem nekik, először anyuval beszélt, majd átadta apunak és eközben szökött ki az ajtón. Kiderült, hogy apu 16-a (a kórházba kerülés óta) zárta az ajtót. Szóval az naivság és idiótaság volt tőlem, hogy azt hittem, hogy elővigyázatosságból teszi. Mi a francért nem kérdeztem rá??? Annyira bánt ez is. Kérdezte, hogy mit csináljon, hát mondom hívd azonnal a rendőröket, jelezd nekik, hogy előző nap engedték ki a pszichiátriáról. Így is tett, hamar ki is jöttek, felvették az adatokat és kérték apámat, hogy másnap délelőtt menjen be, ha meg hazamenne, akkor telefonáljon. Én mentem egy kört, hátha összefutok vele. Azt gondoltam, hogy biztos csak ki akarja szellőztetni a fejét vagy elment valamelyik barátnőjéhez. 

Később férjem elment autóval egy nagyobb kört, sok helyen megnézte. Majd még egyszer szétnéztem, most nem gyalog, hanem biciklivel, bementem a központba, nézegettem olyan helyeken, ahová be lehet húzódni, ugyanis szakadt az eső. De sehol nem volt. 

2020. 12. 23.

A kutyafuttatóban voltam a jószágaimmal, mikor csörgött a telefonom, apu hívott, hogy anyut hazaengedték. Mondom, mi??? 

December 16-án került be a kórházba és akkor is hasonlóan meg voltam döbbenve, ugyanis nyaki uh-ra ment, mert élelzáródása volt (2015-ben diagnosztizálták, de nem igazán törődött vele, mert félt a további vizsgálatoktól), pár napja zúgott a füle, szarul volt, így megvizsgálták. Erről tudtam, örültem, hogy hamar kapott időpontot is. Azt hittem, hogy az eredményről akar beszámolni telefonon, ehelyett mondta, hogy épp mentővel viszik át a pszichiátriára. Mondom, tessék??? Nem értettem, hogy hogy lett nyaki uh-ból pszichiátria. Nagyon el sem tudta (akarta?) magyarázni. Otthon hagyta a beutalóját, aztán a pszichiáterétől kért segítséget, majd mentő. 

Másnap hívtam az orvost, aki szerint jól van, nincsen semmi probléma, ha marad így, akkor hétfőn haza is engedik. Később ezt anyunak is mondtam, de ő tiltakozott, nem igazán értettem, hogy mit beszél, mit szeretne. A cumójából nem engedték kivenni állítólag a váltó nadrágját, valami melegítő alsóról is beszélt. Ez az összes beszélgetést jellemezte, le volt lassulva, nehezen volt érthető. Ezért sem gondoltam volna, hogy hazaengedik, én éreztem, hogy nincs jól és én marha azt hittem, hogy ezt a szakemberek is biztos észreveszik....  Amikor beszállították, azt mondta, hogy minimum 2 hetet bent lesz, telefon nem lehet nála. Látogatási tilalom is volt. Lehet, hogy ezért (vagy azért, mert nem okos a telefonja vagy nem tudom), du. 2-5-ig lehetett hívni. Majdnem minden nap beszéltünk, de bevallom legtöbbször elkeseredtem és ideges lettem. 

Apám 23-i hívásakor volt egy nem fogadottam, visszahívtam, a fodrász volt, hogy mehetek előbb. Ennek nagyon örültem, mert előző nap akartam megcsinálni a mézeskalácsot, de nem volt itthon fűszerkeverék. Vagyis volt, csak épp 5 éve lejárt, gondoltam akkor inkább nem használom fel, meg el voltunk csúszva időben is, így elnapoltam, ezért örültem, hogy mehetek hamarabb hajat vágatni, lesz idő sütögetni, meg meglátogatni anyut. Szerencsésnek éreztem magam, mert az utolsó fűszerkeveréket és az utolsó előtti szilikon nyújtólapot vettem meg. Komolyan kezdtem annyira jól lenni lelkileg, hogy az ilyen dolgoknak is szívből tudtam örülni. 

A macska kivételével mindannyian átmentünk. Nem igazán reagált ránk, nem volt az igazi, árnyéka volt önmagának. Arról beszélt, hogy nagyon nagy bajban van, mindent elrontott, el fogják venni a házat, mert hamarabb eljött a kórházból és mivel egyedül öltözni sem tudott, így azt mondták neki, hogy bírósági ügy lesz belőle. Hiába magyaráztuk neki türelmesen, türelmetlenül, kézzel-lábbal, nem értette meg, hogy ilyen a világon nincs. Mutattam neki a zárójelentésen lévő orvosi pecséteket, azzal is próbáltam meggyőzni, hogy teljesen legálisan van itthon, nem követett el bűncselekményt, nem állt kényszergyógykezelés alatt, nem lesz semmi baj. De csak ismételgette tovább, hogy elveszik a házat. Tekintete üres volt és még az unokának és a kutyáknak sem örült, máskor oda meg vissza volt tőlük. A zárón láttam a bekerülés okát: szuicid késztetés. Megkérdeztem, hogy meg akartál halni? Ez igaz? Nem válaszolt. Annyit még elmesélt, hogy bántották, végighúzták a folyosón, kiabáltak vele, hogy "Mi van, meg akarsz dögleni?", savanyúval kenték be a száját, majd valami kanálszerűvel kifeszítették és így adtak be neki gyógyszert, amitől fuldoklott, majd kikötözték. Nem kérdőjeleztem meg, nem hinném, hogy kitalálta volna, nem volt hazudozós. Az viszont átfutott az agyamon, hogy talán túloz vagy hallucinált. Mondtam neki, hogy sajnálom és igyekeztem rávenni, hogy próbáljon megnyugodni, itthon van, nem fogja bántani senki.

3/4 8 körül hazajöttünk a hülye kijárási tilalom miatt.

Félévi

Elfelejtettem írni a féléviről. Pedig nem egy elhanyagolandó dolog. Én eszméletlenül büszke vagyok rá, nagyon jó eredménnyel zárta. Fontos megjegyezni, hogy mindezt normál tanmenetben, segítség (vizuális, gyógyped asszisztens) nélkül érte el.

Iskola most ugye nincs a járvány miatt, várjuk a tananyagot...

Jelentősen ki volt a f.szom

Mostanra kicsit mérséklődött, most már inkább "csak" félek, hogy mi lesz ennek az egész járványnak a következménye. Rövid és hosszú távon is.

A dühöm azért alakult ki, mert kiderült, hogy a nagylányék az iskolában étkezések előtt nem mosnak (jelen állás szerint mosTak) kezet. Nem vagyok tisztaságmániás, hypó függő sem (2kutya+macska panelban mellett álszentség is lenne), de azért bevallom, kiakadtam. Év elején vinni kellett szappant, kéztörlőt. Há' mondom biztos azért, amire való. A járvány miatt kedden kaptak kézfertőtlenítőt és ezt el is mesélte a Tündüs. A fertőtlenítőnek, de a beszámolónak is nagyon örültem, mert nem szokott túl sokat. (sajátosan kommunikál... 😉 ) Ekkor kérdeztem rá a kézmosásra, mire a legnagyobb természetességgel mondta, hogy nem szoktak. Nem akartam neki elhinni. Bűntudatom is van, hogy megkérdőjeleztem, hogy igazat mond -e. Az egyik szülőtársat megkértem, hogy kérdezze már meg a gyerekétől, hogy tényleg így van -e. A válaszon ledöbbentem és elszomorodtam: ő is azt felelte, hogy nem szoktak kezet mosni. A WC-ben nincs szappan, a termükben lévő csap meg egy ideje már nem műkszik (azt az ígéretet kapták, hogy majd nyáron lesz megszerelve, hát gratu). Van az ebédlő előtt is, de a két gyerkőc elmondása alapján azt sem szokták használni...

Vártam egy napot és reménykedtem, hogy legalább a járványra való tekintettel kézfertőtlenítőt kapnak szerdán is vagy valami. Nem így volt. Az osztályfőnök nem volt, a délutános meg gondolom el volt havazva, mert a házi feladat sem volt beírva. Aztán persze jöttek a hírek, kezdtem egyre idegesebb lenni, agyaltam, hogy mit csináljak. Végül csütörtök délelőtt írtam külön-külön mindkét tanárnak. Hogy is fogalmazzak: nem teljesen egyezett az állításuk azzal, amit a gyerekek mondtak és ezt a tudtukra is adtam, természetesen nagyon óvatosan, finoman, nem akartam őket sem számonkérni, sem megsérteni, de úgy gondolom, hogy alap dolognak kellene lenni annak, hogy kezet mossanak a gyerekek, járvány közepette meg pláne. A délutános msn-en fel is hívott és ott és írásban is megígérték, hogy maximálisan oda fognak figyelni erre.

Már aznap így is történt, kifaggattam a leányt: tízórai és ebéd előtt is volt kézmosás, pénteken is. Lehet, hogy fölöslegesen basztattam a tanárokat, és a jelzésem nélkül is pozitív irányba változott volna a dolog, de így láttam helyesnek, nem tudtam tétlenül reménykedni, várni.

Kíváncsi leszek erre a távoktatásra is. Meg úgy az egészre. Próbálom nem szétidegelni magam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom ezt az egészet pozitívan, optimistán látni. Fosok, na. 😟